Teljes változat

Tanító néni, ha gödörbe esne, én kihúznám!

Írta: Balogh Réka Adrienne, közzétéve: 2018-04-16 16:27:10 [Vissza]

Amikor a televízió szenzációnak számított, a rendőrnek volt humorérzéke, a zene, a tanítás és a gyerekek szeretete életcélt adott.

Az oktatási irányzatok, módszerek jöhetnek-mehetnek, de a gyermek iránti szeretetnek öröknek kell lennie. És a humor is sok mindent megoldhat, vallja az idősen is életvidám Nagy Anna és Nagy Endre.

Tibódtól Oroszhegyig mindenki úgy ismeri őket, hogy a tanító néni és a tanító bácsi, unokái nagyanyónak és nagyapónak szólítják őket. Sokan hozzájuk jártak és járnak tanácsért. Ők adtak is mindig, úgy mondják, beilleszkedtek.

Kollégám, Előd, úgy emlékszik, régen sosem fogyott ki nagyszülei háza a vendégekből, nevetésből és zeneszóból. A nyugdíjas tanító házaspár azokról az időkről mesélt nekünk, amikor a televízió szenzációnak számított, a rendőrnek volt humorérzéke, és a zene, a tanítás és a gyerekek szeretete életcélt adott. Nem véletlen így az sem, hogy egy egész pedagógus-dinasztiáról beszélünk az esetükben.

A tanító néni

a barcasági Négyfaluban született 1939-ben, majd Brassóban végezte a középiskolát. Ezután ún. operatőr volt a rádiónál román vidéken. Akkoriban ez egyik kicsit mást jelentett, mint ma.

Nagy Anna: Az ötvenes években csak vezetékes rádiók léteztek, tudod. A faluban volt egy adó, és hangszórókból szóltak azok a hírek, amiket valahonnan összeszedtünk, lejegyeztünk. Ezeket olvastuk fel az embereknek. Morzét is tanultam, ilyen diplomám is van.

Sok mindent megtanultam akkoriban, például zenélni is többféle hangszeren. Kézenfekvő volt, mert édesapám zenész volt. A gombos harmonikát ismered-e? Elemi öt-nyolc osztályban bálokban zenéltem ezzel a hangszerrel. Önszorgalomból tanultam meg játszani rajta, majd a tanítóképzőben kipróbáltam a hegedűt is. Elég jól ment, de egy háziasszonynak mikor van erre ideje?

Régen kaptál 112 nap szülési szabadságot, és kész. Nem kényeztettek el bennünket akkortájt, de mégis szép idők voltak. Nem bánok semmit, most is ezt az életet választanám.

Emlékszik a tanítójára, az első napra az iskolában?

Nagy Anna: A tanítónőre igen, hogyne. Székelyföldről érkeztek akkoriban a tanítónők. Legtöbbjük valamelyik protestáns pap leánya vagy felesége volt. Szép emlékeim vannak, de látod, konkrétan az első napra nem emlékszem.

Arra viszont nagyon, hogy mivel nem volt magyar óvoda, beadtak a román óvodába, és nem értettem egy szót sem. Aztán egy pár évre rá a húgomat már magyar óvónő tanította. Akkoriban Hétfaluban összesen hat magyar iskola volt, de szép lassan eltűntek, most már csak kettő van. A mi utcánkban tíz ház volt, akkoriban ott se híre, se hamva nem volt a román családoknak, ma már négy-öt ház az övék. Ez egy jó példája a szórványmagyarság sorsának.

Mi indította a pedagógusi pálya felé?

Nagy Anna: Szerettem világéletemben tanítani, szerettem a gyerekeket. Amikor én nyugdíjba mentem, jaj... Nagyon megbántam, hogy kedvezménnyel mentem nyugdíjba, mert arra számítottam, hogy vissza tudok menni tanítani. Többet nem engedtek vissza, ami nagyon rosszul esett.

A tanító bácsi

eközben halkan beszélget az unokájával és összeszedi minden gondolatát a kezdetekről évszámokkal együtt. Természetes büszkeséggel beszél felmenőiről, nemesi származásáról. Az ősök farkaslakiak voltak, de ő már Tibódban született 1934-ben. Az édesapja vármegyei számvevő, édesanyja tanítónő volt, aki 1924-ben került ide képzett pedagógusként, és egészen 1960-ig itt is tanított. A mai iskola épületében laktak.

Nagy Endre: Az óvoda volt a hálószobánk, a mai iskola az ebédlőnk és a kultúrházi rész volt maga az iskolaterem – emlékszik vissza.

A tanítás annyira testközelben,

annyira a mindennapok része volt, hogy szinte egyértelművé vált a család három fiának, hogy ők is ezt a pályát választják. A negyedik fiú ugyan titkár lett a katonaság után, de előtte ő is belekóstolt egy ideig a pedagógusi szakmába.

Nagy Endre: Volt, hogy érettségi után helyettesítettem édesanyámat, így kerültem diploma nélkül Szentkirályra 1956-ban, majd, mivel szerettem a zenét és a zenélést, '57-ben kultúrigazgató lettem Vargyason. Aztán 1958-ban felvételiztem Udvarhelyre a tanítóképző főiskolára, és 1960-tól már diplomás tanító voltam.

Ott ismertem meg a feleségemet. Nekem ő akkor nagy segítségem volt, mert tökéletesen beszélte a román nyelvet, én meg nem tudtam románul. Igyekeztem, tényleg, s mivel a román tanár is látta bennem a szándékot, így gyenge ötösökkel át-átengedett.

Amikor elmentünk a tengerre, az volt a szerencsém, hogy a feleségem helyettem is beszélt. Érteni értettem a románt, a beszédben viszont nem volt gyakorlatom. Az történt, hogy kifizettük előre az első osztályú szállodát, de ott be akartak dugni egy harmadosztályúba. Ő magától az igazgatótól harcolta ki az első osztályt úgy, hogy lassan mellé állt mindenki, aki úgy érezte, kárral maradt, végül még szerettek volna kárpótolni is, a külföldi vendégek közé helyeztek el.

Mindig ilyen önérzetes nő volt a tanító néni?

Nagy Endre: Mindig. Én szerettem ezt benne. Az iskolában is ilyen volt.

Nagy Anna: Egyszer jött egy újságíró, amikor végzősök voltunk, és összehívott bennünket. Mindenkitől mindenfélét kérdezett, rólam azt írta: akárhová helyezik, mindenhol meg fogja állni a helyét. Pedig én nem mondtam semmi különöset, de látott bennem valamit.

Endre bácsi nem félt egy ilyen határozott nőnek udvarolni?

Nagy Anna: Annyira nem, hogy velem írattatta meg az összes dolgozatát (nevetnek – szerk.).

Azért volt romantika is az udvarlásban...

Nagy Endre: Írtam neki egy verset. Sőt nemcsak verset, dalt is: szép kedvesem, most vajon mit csinálsz?/Néha-néha még gondolsz-e reám?/Gondolsz-e reám hosszú éjszakán/Vagy tündérvilágról álmodol csupán? (kezd énekelni a tanító bácsi, ha elakad, a tanító néni eszébe juttatja a szöveget. Most már mindketten kellenek hozzá... - a szerk.) Emlékszem nagyon tetszett neki, és az évfolyamtársaknak is...

Így lett a korrepetálásból szerelem?

Nagy Endre: Hát, kedves volt, tanítgatott, és én meg akartam hálálni. Tudtam hegedülni, zongorázni, és ezzel aztán megbolondítottam.

A házasodás pedig úgy történt, hogy már a főiskolán eljegyeztük egymást, megtörtént a polgári esküvő is, hogy, amikor kihelyeznek minket, ne válasszanak szét. De nem csak mi voltunk így, három ilyen pár volt az évfolyamon. Varságra neveztek ki minket, és nem fogadtuk el. Az volt a szerencsénk a szerencsétlenségben, hogy Oroszhegyből eltették a tanítót Petekre, mert együtt látták koccintani a pappal. Egy kommunista vénember feljelentette. Mi meg a megüresedett helyre kerültünk 1960-ban.

Én 90-ig tanítottam ott, a párom meg onnan jött nyugdíjba. Nem volt könnyű vallásosnak lenni annak idején, mert azonnal elhelyeztek. De mi megoldottuk valahogy ezt a kérdést is. A gyerekeket elvittük keresztelni, elsőáldozásra Csíkszeredába, hogy ne legyünk szem előtt. Akkoriban megbeszéltük a párommal, hogy ha fiúnk lesz, katolikus lesz, mint én, ha lány, evangélikus, mint az anyja. Hitvita sosem volt közöttünk. Mi evangélikus szertartás szerint házasodtunk, a katolikus valahogy elmaradt. Egyszer a pap nagybátyám azt mondta, mikor ezt megtudta, hogy mi vadházasságban élünk. Mondtam, nem baj, jó ez így nekünk.

Nagy Anna: Ha már a vallásról beszélünk, régen, ha valaki templomba ment, az vallásos volt, ma sokan azért mennek, hogy bemutassák a ruhájukat. Azért meg volt az előnye a hívő életnek. Annyi gyerek volt a családban, ahányat a Jóisten adott. Manapság örülünk, ha egy gyermek van egy családban. Pedig sokan nem olyan elesettek, hogy ne tudnának két-három gyermeket felnevelni. Volt egyszer egy család, ahol tizenkét gyerek volt. Kérdezték János bácsit, hogy tudtak ennyi gyereket felnevelni. Ő azt mondta: mindig a legkisebbet szeretjük a legjobban.

Szeretett tanítani, Endre bácsi?

Nagy Endre: Szerettem a gyerekeket. Kicsit másak voltak, mint most. Akkoriban jobban lehetett őket fegyelmezni, könnyebben le lehetett kötni a figyelmüket. Szigorú is voltam, az igaz, de akkor a szülők ezért nem haragudtak. Teljes mértékben rábízták a gyerek iskolai nevelését a tanítóra, és nem is volt baj. A szorzó- és osztótáblát nagyon megtanítottam, arra emlékszem. Annyira, hogy a mai napig, ha meghívnak egy-egy osztálytalálkozóra, ezt emlegetik. A szigorúság kapcsán úgy emlékeznek rám, hogy ok nélkül nem büntettem meg soha senkit, következetes voltam.

Nagy Anna: Ez a mostani nagyfokú liberalizmus mindent megöl, hidd el. Jönnek-mennek a különböző irányzatok az oktatásban, és ami régen bevált módszer volt, elvetik. De amivel nagyon nem értek egyet az az, hogy maholnap a gyerek diktál az oktatójának. És azt sem szeretem, hogy a mostani gyereklányok festik magukat, úgy mennek iskolába. A gyermekközpontúságnak nem ezt kéne jelentenie.

Egy gyerek tudjon viselkedni, alkalmazkodni, és legyen bizalma a tanítójához. A tanítónak viszont tekintélye is kellene, hogy legyen. De ha már a szülővel baj van, a gyerek sem mutat tiszteletet. Otthon kezdődik a nevelés. A régi tanítványaim, akik mára átvették a helyünket, és tanítók lettek, nagyon panaszkodnak az oktatási rendszerre.

Nem mondom, nekünk sem volt könnyű, hogy állandóan Ceaușescut kellett dicsérni, de megtaláltuk a módját, hogy nemzeti érzelmeket oltsunk a gyerekekbe. Kivittük őket az erdő szélére, és énekeltük a Kossuth Lajos-dalokat. Az iskolában nem próbálkoztunk, mert nem tudtuk, hogy ki a besúgó a kollégák közül, mert voltak. De nagyon kellemes emlékként maradt meg bennünk viszont az, hogy a tantestület minden évben bemutatott egy színdarabot. Összekovácsolt bennünket a próbafolyamat.

Aztán, ahogy erősödött a kommunizmus, egyre jobban féltünk. A rendőrök is cselesek voltak. Mentek házról házra, és a gyerekeket faggatták, ki mit evett ebédre. És milyen a gyermek, elkottyintotta, hogy tokányt. Hamar kiderült, honnan szerezték be a húst, és fogták is el azokat, akik borjút vágtak. Szóval voltak csúnya dolgok, de összességében az a harminc év a jó oldalra billen, ha mérlegelek. És a többit én utólag megbocsátottam.

Nagy Endre: Na de egyszer a párom kibabrált a rendőrrel is. Hogy is volt az?

Nagy Anna: Jártak Endre bácsiék a zenekarral muzsikálni, én voltam a sofőr. Éjszaka jöttünk hazafelé. Hatan voltunk, nem lehetett otthagyni senkit, ezért mind beültünk az autóba. Kitalálta egyikük, hogy ne a főúton jöjjünk a rendőrség előtt, hanem kerüljünk ki a blokkok közé, és ott jöjjünk fel végig. Na, az egyik utcasarkon a rendőr megállított. Mondta, szálljak ki, hát kiszálltam. Azt kérdezte, hányan vannak a kocsiban, mondom, öten. De ő hatot lát. Kérdem tőle, hogy lát hatot, mikor én nem ülök a kocsiban? Elkacagta magát a rendőr, és elengedett bennünket.

Sokat jártak zenélni, Endre bácsi?

Nagy Endre: Igen. Vargyason, ugye, kultúrigazgató voltam egy rövid ideig, de Oroszhegyben zenekarunk is lett. '60-tól '90-ig sok zenészt neveltem ki. A tanítványaimmal mentünk lakodalmakba, bálokba zenélni, bejártuk az egész megyét, sőt voltunk Maros és Brassó megyében is. Hegedűvel kezdtem a hangszertanulást, aztán bátyám zenetanár lévén megtanított harmonikán is játszani, így már tudtam kísérni a menyasszonyt az esküvőre az úton is. A legvégén már szintetizátoron is játszottam.

A családban a mai napig sokat hallgatunk zenét. Az egyik barátom rákötötte a tévére az internetet, így most már sokfélét meg tudok hallgatni, sokszor én is énekelem a tévével együtt. Szóval, sosem unatkoztam, ha kellett klarinéton és trombitán is tanítottam a gyerekeket.

Egyszer jött hozzám egy klarinétos, hogy tanítsam meg kottát olvasni, cserébe egy hónapra kölcsönadta a klarinétját. Ez elég is volt nekem, hogy annyira megtanuljak rajta játszani, hogy már a kollégámmal éjjeli zenét is adtunk. Ő hegedűn, én meg klarinéton.

A tanító néninek adták az éjjeli zenét?

Nagy Anna: Nem.

Nagy Endre: Eleget hallott zenélni (mondja nevetve – szerk.)

„Gyere, mutatok neked valamit"

Átmegyünk egy másik szobába, a tanító bácsi leül a zongorához. Teljesen átszellemül, és elénekli nekem az A Hargita fenyves erdő aljában kezdetű dalt. A véletlen műve, hogy épp édesapám nótáját hallgatom... Szerintem látja az arcomon az emlékeket. Mosolyog.

Nagy Anna: Mindig szólt a zene az életünkben. Ezt a rádiót 1964-ben vettük. Ez volt az első komoly rádió Oroszhegyben, és megvettük később a televíziót is. Na, aztán mindenki jött hozzánk televíziót nézni. Kíváncsiak voltak a faluban: van a tanító néniéknek egy olyan dobozuk, amiben látják az embereket. Szóval nagy szenzáció volt ez akkoriban.

De volt is egy-két vicces eset. Esténként, tudod, lett volna sok dolgunk, vagy csak a család együtt akart lenni, de mindig állított be hozzánk valaki. Egy alkalommal jött két vagy három cigánycsalád is együtt, hogy tévét akarnak nézni. Hát persze, hogy megengedtük, de nem akartak elmenni. Én aztán kibabráltam velük. A tévé és a konnektor, amibe be volt dugva, közel volt az ablakhoz. Kimentem az udvarra, és a nyitott ablakon keresztül benyúltam, és kihúztam a dugaszt. Na, elromlott...

Akkoriban sokat jártak össze a barátokkal? Más volt a társasági élet?

Nagy Anna: Sokat. Moziba, vagy kártyázni egymás házába. Olyan más világ volt, másak voltak a kollégák is egymással. Én most úgy érzem, az emberek zöme most egymaga van. Nincsenek baráti kapcsolatok, nincs segítség, együttérzés. Tisztelet a kivételnek, de ma az emberek úgy érzik, ha van pénzük, becsületük is van.

Nagy Endre: A televízió, az internet ma már annyira lefoglalja az embereket, hogy nincs meg az a közösség, ami rég volt. Ezt a saját bőrömön is megéreztem. Amikor én idekerültem, még be tudtam tanítani egy-egy színdarabot, még turnéztunk is ezekkel. Aztán, ahogy bekötötték a kábeltelevíziót, szép lassan elmaradozott mindenki, és inkább otthon ült a tévé előtt. Már nem dolgoznak az emberek a mezőn se, másfajta és könnyebb megélhetést kerestek maguknak.

Nagy Anna: Igen, és megyünk a Kauflandba petrezselyemzöldért... Nem csak ez a baj, Endre. Megindult a harc, hogy ki vagyok én. Nem mondom, hogy némelyik ember nem dolgozik becsületesen, az meg is érdemli, amije van. De, aki valamilyen fondorlattal több pénzhez jut, és úgy érzi, kitűnik a többi közül, ő már nem tart kapcsolatot a többivel, mert ő különb náluk. Kaláka már nem kell, mert van pénz. „Ki vagyok én" alapon saját magát tünteti ki a mai ember.

A családon belüli kapcsolatok is lassan elsorvadnak így. Pedig számít a példaadás. Látják a gyerekek, hogy csinálja a szülő, hogyan ragaszkodnak a sajátjaikhoz, rokonaikhoz, milyen kötelezettségeik vannak egymás iránt a nagycsaládon belül. Annak idején, amikor Oroszhegybe kerültünk, mindennel hozzánk jöttek, mint fiatal tanítókhoz. Adtunk is tanácsot, amit meg is fogadtak, beilleszkedtünk a közösségbe. Ehhez kellett egy bizonyos tartás és egymás iránti tisztelet is.

Most sokkal idegesebbnek látom a tanítókat, mint akkor. Lehet, ez a sok követelmény miatt van, ami rájuk hárul, lehet a szülő és köztük lévő viszonyból eredő feszültség, vagy sok minden miatt. A mai napig, ha felmegyek Oroszhegybe, és találkozom olyan asszonyokkal, akinek tanítottam a gyerekét, vagy őt magát, odajönnek, és megkérdik, hogy vagyok, mit csinálok.

Pedig annak idején engem nem lehetett lefizetni. Az akkori polgármester elvárta volna, hogy az ő gyerekével kivételezzek, de protekció nem volt. Még egy történetet elmondok, amit utólag tudtam meg. Két szülő találkozott az utcán, és az egyik a másiknak odakiáltotta: hogy lehet, hogy a te gyereked lett az első? A másik meg azt válaszolta: úgy, hogy a tanító néni nem rangra adta a jegyet.

Nem volt ebből sosem konfliktusa?

Nagy Anna: Volt egy bizonyos értelemben. Volt, hogy kitámadott a polgármester, de nem kapott fogást rajtam. Olyan is volt, hogy hozta egy szülő a tyúkot. Mondtam neki, vigye szépen haza, és főzze meg maguknak ebédre, és egyék meg. Elmagyaráztam neki, muszáj osztályt ismételjen a gyerek, hogy meg tudja rendesen tanulni, amit kell. Azért, hogy tudjon másodikban haladni. Elfogadták, látták, hogy nem lehet, és megszokták. Így volt-e, nagyapó?

És a gyerekek hogyan fogadták a határozottságát és a következetességét?

Nagy Anna: Szerettek, mert ha gyermekek között vagy, gyermekké válsz. Családi pletykákat mondtak el nekem, mert bíztak bennem. Voltak olyan gyerekek, akiknek lyukas volt a cipőjük, olyan szegények voltak. Azokat nem küldtem ki szünetben, mert sajnáltam őket. Mondtam, álljanak a kályha mellé, és melegedjenek. Ott aztán megeredt a szájuk.

Egyik cigány leányka elmesélte, milyen rossz a mostohája. Az édesanyja elment, az apjuk hozott egy másik asszonyt, de nem szereti őt és a két testvérét. Egyszer meg egy cigánylegényke megkínált cukorkával. Mit szólsz, elvettem-e? Hát persze, és azt mondtam, most nem eszem meg, hanem hazaviszem, s majd ebéd után. De az volt a legjobb, amikor egy gyermek kettészedett egy Eugeniát. Emlékszel még az Eugeniára? Kinyalta belőle a krémet, és a másik felét nekem adta.

Amikor meg kezdték adni a sajtot és kiflit a gyerekeknek az iskolában, minden gyermek hozta nekem ajándékba a sajtot. De ha az egyiktől elfogadod, el kellene venned a többitől is. Egy idő után, annyi sajtom lett, hogy ki kellett találjak valamit. Egyik szombaton elvittem a szendvicssütőmet, és sajtos kiflit sütöttem nekik. Milyen a gyerek, aztán úgy rákaptak, hogy minden szombaton vinnem kellett a sütőt.

Azt mondom, hogy a legdrágább kincs a gyerek, de nem szabad túlzottan elkényeztetni. Ha viszont érzelmileg nem alakul ki a kötődés a gyerekben, mind vehet neki a szülő házat, autót, cserébe nem fog jobban törődni vele a gyermeke. S a másik, hogy mind a két szülőre szüksége van a gyereknek, hogy tudja, merre menjen. Tudod-e miért van a gyereknek két keze? Hogy az egyiket az anyja, a másikat az apja fogja.

Fontos a gyereknek, hogy kézen fogják, és néha irányítsák?

Nagy Anna: Én azt mondom, hogy nem kell tűzön-vízen keresztülvinni mindent, de ha tehetséget látsz a gyerekben valami iránt, afelé kell terelni, hogy továbbtanuljon. Legyen meg a végzettsége, és lehet, hogy még kedvet is kap hozzá később.

Endrével, a fiammal is ez történt, mert ő régen nem akart pedagógus lenni. Most meg szívvel-lélekkel tanít, mert szereti, amit tanít. Kell egy kicsit próbálni meggyőzni a gyereket. Ha nem sikerül, nem sikerül, de ha igen, milyen szép dolog lehet belőle, nem? A saját magad lelkét is meg kell nyugtatni, hogy te megtettél mindent, ami tőled tellett. A gyereknek az a természetes, amit kap. Ha ridegen neveled, a gyerek felnőve pont olyan lesz.

Természetes volt, hogy a saját gyerekeik is ezt a pályát választották?

Nagy Anna: Amit a gyerek a szülőtől lát, gyakran lemásolja. Csillának, a lányunknak ez kézenfekvő volt, ezt ő szerette is, el is végezte az iskolát, és óvónő lett. Endre ő szakiskolát végzett, mindenféle fizikai munkát csinált. Emlékszem egy nap, amikor megláttam, hogy az egri egyetem látogatás nélküli képzést hirdet. Endre épp a földet hányta, készítették az utat. Kivittem neki az újságcikket. Először tiltakozott, mert eltelt tíz év azután, hogy leérettségizett, de még így is az elsők között jutott be a földrajz szakra.

Nagy Endre: Aztán elvégezte a történelem szakot is itt, a Bolyain. Csilla és Endre fogékonyak voltak a zenére is, a lányom a zongoraiskolát, a fiam a hegedűiskolát végezte el. Bár nem fűlött a foga hozzá először, mert ő mindenképpen dobolni akart. Aztán azt mondta, nem bánja, mert legalább van fogalma a zenéről, hozzá tud szólni ehhez a témához is. Sőt a bélyeggyűjtés szenvedélyével is megfertőztem. Ez volt a zenélésen túl a másik hobbim. Tavaly kiállítást is tartottunk a többezres gyűjteményből.

Nagy Anna: Most már a fiam költ rá, mi már költöttünk rá eleget. Volt olyan, képzeld el, hogy száz lejünk volt, és Endre bácsi ment be a városba Oroszhegyből. Mondtam neki, vigyázz a pénzre, mit vásárolsz, mert ennyi van csak. Na, haza is jött egy lejjel és egy csomó bélyeges borítékkal.

Nagy Endre: Ez a bélyeggyűjtés dolog gyerekkoromtól tart. Itt, Tibódban volt egy uradalmi ház, a lakói elmenekültek. '45-ben feltörték a házat és kifosztották. A szeméthegy tetején ott hevertek a régi leveleik, tele szebbnél szebb bélyegekkel. Leültem, és egyenként leszedtem mindegyiket. Így kezdődött minden. Aztán a Franciaországban élő nagybátyám meglepett új darabokkal és gyönyörű kereteket is rajzolt az albumba. Az is a jó a bélyeggyűjtésben, hogy nagyszerűen lehet követni a történelmet. Azonkívül precíz munkára, tisztaságra nevel (mondja, és én ennél a pontnál már egyre óvatosabban forgatom a valóban gyönyörű albumokat – a szerk.).

Vannak-e még nagy családi összejövetelek?

Nagy Anna: Nálunk? Hát hogyne. Legutóbb karácsonykor voltunk tizenhárman. És tudod, mi volt a legmeglepőbb? Hogy ezek a gyerekek megszervezték. Mindenki jött a kis batyujával, mint a kosaras bálba, nekem semmit nem kellett csinálni. Mikor kipakoltunk, a szívem csak úgy repesett, hogy micsoda gazdag asztal volt. Mennek a nagy beszélgetések, éneklések, zongorázás. Egyébként minden karácsonykor mindenkinek kötelező a karácsonyi énekeket elénekelni. Ez az ünnephez hozzá tartozik. Nem vagyunk különösebben vallásosak, de ami odajár, az odajár. Ennek tényleg van jelentősége.

Az összetartozás nagyon fontos, és már úgy kell nevelni a gyereket, hogy tartsa a kapcsolatot az övéivel. Nálunk, ha az egyikünk valamilyen oknál fogva nem tud eljönni egy összejövetelre, akkor elhalasztjuk a találkozást.

Kutat a könyvtárban

Ismét a tanító bácsi. Megtalálja, amit keres, beleír valamit. Nagy meglepetésemre és örömömre nekem ajándékozza.

Nagy Endre: Tibód monográfiáját 2000-ben adtuk ki. Két évembe telt, mire összegyűjtöttem az adatokat, ez annak alapján íródott. A földrajzi vonatkozású részeket a fiam írta. Ilyen jellegű leírás nem volt előtte soha a faluról. Aztán másolódott is a példa, mert később a szentkirályi kollégám is megírta az ő faluja történetét. Mivel sokan kérték, két éve ismét kiadtuk a könyvet.

Amíg belelapozok a könyvbe,

a tanító bácsi leakasztja a szoba faláról az esküvői fotójukat, a saját történetük kezdetét. Mosolyogva mesél.

Nagy Endre: Nézd meg, Réka, hogy néztünk ki valamikor. Én 54 kiló, a párom meg 48. Egyszer, emlékszem, mentünk szekérrel fel Oroszhegybe, s valaki, aki látott, mondta a másiknak, hogy nézd meg, hogy ölelgeti az a legényke azt a leánykát.

A katonaság is érdekes volt ilyen szempontból. Nem feleltem meg, nem tudtak besorozni. Beutaltak vitaminos kezelésre a kórházba, hogy felerősödjek. Igen ám, de én minden áldott nap 14 kilométert gyalogoltam Tibód és Udvarhely között, persze, hogy nem híztam meg. Így hat éven keresztül nem tudtak elvinni katonának. Aztán kaptam katonakönyvet, de azzal a megjegyzéssel, hogy békeidőben fizikai gyengeség miatt felmentve, de háborúban szolgálatköteles.

Szinte szolgálatba került egyszer a tanító néni is, csak őt a falu élére kívánta néhány pártfunkcionárius. Hogy is volt ez?

Nagy Anna: Igen, polgármestert akartak belőlem egyszer csinálni. Ceaușescunak volt egy ilyen elve, hogy nőket is kell magas pozíciókba helyezni. Az oroszhegyi káderes elvtárs nagyon azt akarta, hogy polgármester legyek. Én mondtam, ha levágják a fejemet, akkor sem leszek az.

Na, de hívattak a pártbizottsághoz, ahol egy Kádár elvtárs, aki egy szót nem tudott magyarul, leültetett. Kérdezősködött, hogy vagyok, és ugye csempekályhát raktunk, satöbbi. Nekem, akkor szöget ütött ez a fejembe, hogy valaki informálja őket rólunk, és eldöntöttem, belőlem aztán semmit nem szed ki. A végén kiderült, hogy azért vagyok ott, mert úgy látják többen is, hogy alkalmas lennék polgármesternek. Hiába mondtam, hogy én nem vagyok jó erre, mert én azt a munkát nem tudom elvégezni, és én csak tanítani tudok.

Nem fogadta el az érvelésem, mondta, menjek ki, és írjam meg az önéletrajzom. Na, én megírtam, de a vége így hangzott: ps: Avem rude în Franța. Többet soha nem hívtak...

Így megmaradt a mindenki tanító nénijének. Mit tanácsol a mai pedagógusoknak?

Nagy Anna: Igen, jobb volt ez így mindenkinek. Mit tudjak én tanácsolni a maiaknak? Az, amit én mondok, már nem modern. Viszont egy bizonyos fokú közvetlenséget mindenképpen ki kellene építenie a tanítónak a gyerekkel. Épüljön az a kapcsolat bizalomra. Elmondok neked egy példát.

Visszabuktattam egy fiúcskát elsőbe, mert nem tanult meg írni-olvasni. Saját magamnak buktattam vissza, mert akkoriban a párom inkább másodikosokat tanított. Megdicsértem őt, hogy ne érezze azt, hogy ő ismétlő. Mondtam neki, te Zoltán, menj ki az udvarra, légy szíves, keress a fásszínben tűzgyújtót, és gyújtsál nekem ide az osztályba tüzet. Biztosan te vagy a legügyesebb, mert nagyobb vagy, mint a többi.

Amikor sikerült neki a tüzet meggyújtani a kályhában, megint megdicsértem, és elmondtam, milyen jó, hogy ebben az osztályban van. Helyre ment a padba, és odakiáltotta a katedrához: „tanító néni, ha maga beleesne egy gödörbe, én kihúznám". Gondold el, mi járhatott a kis fejében a dicséret után. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna.

Nehezen, de búcsúzkodnunk kell.

Közben telefonon hívnak, felveszem, de nem tudok figyelni. Fél füllel hallom a tanító nénit a szobából:

Nagy Anna: Ugye, milyen jól eltöltöttük a délelőttöt, nagyapó? Ugye nem is fáj most sehol?

Kapcsolódó cikkek:
• Egy kis zene vacsora előtt?
• Végre vakáció van
• Szinte Oroszhegybe mentek haza a zetelaki iskolások!
• Jóska a tengerész, hajóját nem éri vész
• Szerdától iskola
[Vissza]
Copyright © 2010 uh.ro. Minden jog fenntartva.