Teljes változat

Tanár úr, kérem!

Írta: Simó Veronika, közzétéve: 2018-02-02 13:09:07 [Vissza]

Bedő Zoltán úgy tanítja a fizikát, hogy megjön az ember életkedve tőle. Huncut a szeme, és soha nem fogy ki a mesélnivalóból.

A tanár bácsi egy kicsit olyan, mint a Pinokkióban szereplő Gepetto: életre kelnek a keze alatt a dolgok. Lépegetni kezd a fanyuszi, csőrével kopogtat a kismadár, parancsszóra sétál az asztal. A repülőmodellek már csak a hab a tortán.

A karácsonyi vásáron találkoztunk először, saját készítésű fajátékokat árult, és furfangosan próbára tette a fizikatudásunkat is. Csak halkan mondom, hogy nem mentünk át a teszten, de nem is csoda, hiszen nem volt szerencsénk egy olyan fizikatanárhoz, mint amilyen ő. Pontosabban nem csak fizikatanár, hanem méhész, asztalos, kereskedő, nutria és csigatenyésztő. És még mindig csak a töredékét soroltam fel annak, hogy mi mindennel foglalkozott az elmúlt kalandos 64 évében.

Homoródszentmártonban született 1953-ban. Amikor negyedikes volt, akkor vezették a faluban a villanyt, amit nagy érdeklődéssel követett, talán innen indult a fizika iránti érdeklődése is – emlékezik vissza.

„Az utcában nagy szenzáció volt, gyermekként utánoztuk, mi is vezettük a villanyt. Elemet lehetett kapni, s égőket. A szomszédnak a sütőjébe be kellett a villanyt vezetni, ez volt a feladat. 2-3 gyermekcsoport is volt, versenyeztünk, hogy na, kié fog működni? Persze egyik se működött, nem tudták, hogy le kell szigetelni, be kell zárni az áramkört. Hogy én erre hogy jöttem rá, hogy csináltam, azt nem tudom, de a miénk működött."

A lelkesedés nem maradt abba, Zoltán bácsi továbbra is kísérletezett az elektronikával, de az iskolai fizikaórák nem oltották eléggé a tudásszomját. Ezért az 5 kilométerre levő szomszéd faluba, Jánosfalvára járt szakmai tanácsokért egy tévészerelőhöz, mert az, a magyarországi rokonai révén hozzájutott egy szakkönyvhöz.

A mai gyermekek már nem ennyire motiváltak, hiába van a kezükben a mobiltelefon, minden információ egy karnyújtásnyira. Talán túlságosan le is vannak terhelve ezáltal – elmélkedik a nyugdíjba készülő fizikatanár – akkor azt se volt, kitől kérdezni. Sokszor csak egy kérdéssel mentem le. Aki nem érte azt a korszakot, nem tudja felfogni. Most az interneten azt keresel meg, amit akarsz. De abban sem lehet egészen bízni – teszi hozzá.

Zoltán bácsi fizikusként csak a szemének hisz, de a megérzéseire azért hallgat, többször is bebizonyosodott, hogy azok nem tévednek. Állítása szerint viszket a bal tenyere, amikor pénzt kap, és ez teljesen megbízható jel.

Később Marosvásárhelyre ment tanulni, ott fizika és technikai termelési gyakorlat szakon végzett főiskolát, utána pedig tanítani kezdett a csángófödi Nagyszoloncon, Pusztina mellett. A következő évben már Oroszhegyben kapott állást, ott tanított 5 évet, majd az udvarhelyi 6-os iskolába, a mai Bethlen Gáborba került. Időközben a pionírházban tartott foglalkozásokat, majd ismét az iskolában tanított pár évet, és jelenleg a Cimbora ház szakkörein oktat a repülőmodellezést az érdeklődő gyerekeknek.

Akár fizikát, akár technológiát tanított, midig úgy próbálta, hogy érdekessé tegye a diákok számára a tananyagot. Technológiából például – tankönyv híján hasznosan töltötték az órát – régi rádiókat javítottak, repülőket készítettek, kísérleteztek.

Egy tanárnak sokat kell előre készülnie egy órára, ha becsületesen meg akarja tartani – vallja Zoli bácsi – kell legyen felszerelése az embernek. Ő már diákkorában elkezdte gyűjtögetni az alkatrészeket, a szemléltető eszközöket.

„Vásárhelyen, amikor ott voltam főiskolán, volt egy kocsitemető. Oda kivittek a régi transzformátorokat, alkatrészeket, rádiókat. Vasárnaponként mi ott kajtattunk. Vittünk egy-egy fél decit a kapusnak, s ő megengedte, hogy ott kutassunk, kísérletezgessünk. Akkortól kezdve gyűjtögettem az alkatrészeket."

Feleltetőgép, fénypuska

Ahogy meséli, öröm lehetett az óráira járni, hiszen amit csak tudott, gyakorlatban mutatott meg a diákjainak, még a felelés is különleges módszerrel zajlott. Tanulni azért kellett rá, mert arra nem számíthatott senki, hogy a padtársa lesúgja neki a választ.

„Vízimalomkereket csináltam, biciklidinamót alája, a csapról a vizet ráengedtük, kicsi égőket raktunk, hogy a gyermek lássa, hogy működik. Vagy például csináltam feleltetőgépet. Az egy 1x1 méteres tábla volt, az egész 5-8-as tananyag fizika képletei oda fel voltak írva. Például i= u/e. És a válaszok ott voltak másik felől, de nem ugyanolyan sorrendben. Kábellel össze kellett kötni a képlet két oldalát. A feleléskor volt tíz kérdés, és vagy 30-40 válaszlehetőség. Mikor az egésszel kész volt, a diák megnyomta a főkapcsolót, s a gép kiírta a jegyet, mint a számológépeken az eredményt, 3,5 voltos égővel, azokat megfestettem pirosra körömlakkal, hogy szebb legyen.

Még csináltunk fénypuskát is. Csináltattam valamelyik asztalossal egy puskát, rendes méretet, s a golyó helyett egy fókuszált fény volt. Akkor még nem volt lézer. Osztályfőnök voltam, s a teadálutánokon versenyeket szerveztünk. Egy lövés egy lej volt, aki célba talált, vehetett egy tésztát. Így szórakozgattunk."

Zoli bácsi olyan átéléssel és lelkesen magyaráz, nem csoda, hogy a gyermekek most is rajonganak érte. Végre megjött a tanár bácsi, hála az égnek! – örvendeznek, amikor belépünk a Cimbora ház kicsi zsúfolt műhelyébe, ahol a repülős barkácsolások zajlanak.

Az anyagiaktól nem lehet elszállni

Miután hazaengedi a kisdiákokat, nekünk is sorra mutogatja, hogy mi minden kell egy repülőmodellhez. A balsafa, amiből a váz készül, speciális, nagyon könnyű fajta, aminek köbmétere 3 ezer lej. Ha komolyabb munkát szeretnének, és motort is a modellbe, az legalább kétszáz lej, plusz a távirányító, reduktor, akkumulátor, töltő.

„De itt nagyon nem lehet zsonglőrködni, mert korlátozottak a lehetőségek. A tanfelügyelőség elég szűkös anyagi keretet szab meg, erre a tanévre két kiló aracetet kaptunk a modellezéshez. Régebb rakétát is készítettünk, ami felment 300-400 méterre és ejtőernyővel visszajött. De ma már nem lehet robbanóanyagot tartani, mert letartóztatnak. A rendőrségi engedély pedig 1500 lej lenne egy évre" – panaszolja.

A Cimbora-házban megvannak a repülés fejlődésének lemodellezett állomásai is, mindegyik Bedő Zoltán keze munkája.

Ez a Da Vinci-féle modell, ez a Traian Vuia, ez itt az Aurel Vlaicu-féle. Ez az első pedig, ez Ikarusz, aki a monda szerint szárnyakat készített magának és fel akart repülni az istenekhez. Viasszal összeragasztotta, de amikor túl közel ért a naphoz, az istenek elolvasztották a szárnyakat, hogy ne tudjon hozzájuk felérni – mutatja sorban az aprólékosan kidolgozott alkotásokat.

Zoli bácsi egész életében kísérletező típus volt, szinte mindenbe belevágott, és nem vesztette kedvét akkor sem, ha egyik-másik vállalkozása kudarcba fulladt.

"Voltam szűcs, szabó, lakatos, kőműves, festő, elektroműszerész, állattenyésztő, régebben irhabundát varrtam, kocsit javítottam. Az energia vagy a kedv honnan van? Nem tudom. Szeretem a kihívásokat, az újat, állandóan valamit csinálni. Így vagyok megalkotva, hogy kísérletezzek, kutassak, fejlesszek valamit. Ez nekem nem teher, egyrészt szórakozás is. Van, akinek teher. A gyerekekkel sem mondom, hogy könnyű. Kívülről azt gondolják, hogy ki tudja mennyi türelmem van. De nem mind arany, ami fénylik. Három hónapot dolgozunk egy modellen, amikor kipróbáljuk, jön egy szél, összetöri. Sok mindent csinálok, de nincs akkora türelmem. Nekifogok valaminek, s sokkal jobban véghez tudnám vinni, de háromnegyed részénél félbehagyom: jól van így, tovább nem cicomázom – gondolom magamban. Szegény édesapám azt mondta volt, hogy neked még egy kicsit kellene tanulnod, hogy tízes legyél, de hetesnél, nyolcasnál félbehagyod."

Apai örökség

Valóban több vállalkozást is félbehagyott már az évek során Zoli bácsi, de inkább a körülmények vagy a rossz időzítés miatt, nem a kitartás hibádzott. Emiatt úgy is tartja magáról, hogy nem szerencsés ember. Ha az ember bal lábbal indul az életben, az egész végig úgy marad – fogalmazott.

„Édesapám is szerette az állatokat, református pap volt különben. Heten voltak testvérek, ő volt a legkisebb, ezért azt mondták, pap kell legyen. Ő közben mezőgazdasági mérnök akart lenni, vagy állatorvos. Aztán pap lett belőle, de állandóan állatot tartott. Emiatt lehet az, hogy én is nutriát tartottam régebben."

A hódpatkány iránt nagy volt a kereslet abban az időben, bundát készítettek belőle, ezért sokan is kereskedtek vele. De Zoli bácsi azt mondja, ő túl későn fogott hozzá az üzlethez, egy fél évvel korábban kellett volna, és akkor nagyobb nyereség lett volna rajta.

Kolozsváron még a nyugdíjasok is tartották a fürdőkádban a nutriát, ott nevelgették, majd néhány hónap múlva túladtak rajta. És bizony előfordult olyan is, hogy az állat megszökött a szobafogságból, de csak a szomszéd egérfogójáig jutott. "Valaki megvette 4 ezer lejért, az két fizetés volt akkor, de az állat valahogy megszabadult. S egyszer jön a szomszéd, hogy gyere komám, akkora pocegeret ütöttem, hogy még életemben nem láttam ekkorát" - meséli a történeteket Zoli bácsi.

A bundás állatokból végül megtartott egyet, kitömve, de nem akárhogyan! Egy motort és egy kapacitív érzékelőt szerelt a belsejébe. Amikor két méterre megközelítette az ember, akkor az elindult magától szembe, villogó szemekkel. Jó szórakozás volt – mondja nevetve, de előfordult, hogy őt is „meglepte" éjszaka a furfangos állat, amikor megfeledkezett róla.

Elcsúszott a befektetés

A nutriák után méhészkedésbe fogott, de azok elpusztultak amíg ő Magyarországon dolgozott. Utána a csigák következtek. Nagy mennyiségben azokat is megérte volna tenyészteni, ha nem szól közbe a brassói feldolgozó csődje, és nem csúszik ki Bedő Zoltán kezei közül a nagy üzlet – szó szerint. A csigák a legbutább állatok – mondja – nem lehet őket megállítani, mindig csak mennek, vándorolnak, általában dél-nyugat irányba. Körbekerítette a csigafarmot, mégis sok megszökött, a többit ellopták, vagy elpusztultak, a megvásárolt három tonna csigából 120 kilót tudott végül értékesíteni. A csiga egyébként az olasz konyha egyik kedvence, az íze a csirkezúzára hasonlít Zoli bácsi szerint. Ha jól van elkészítve, nagyon finom, ő kolbászt is töltött belőle.

Amit a játékokból kerestem, azt ebbe fektettem bele, de mind elúszott – mondja. Mert időközben elkezdett a fajátékokkal dolgozni, bár harmincöt éves koráig – ahogy fogalmaz – irtózott a fűrészportól.

Azt, hogy tehetsége van az asztalossághoz, szinte véletlenül fedezte fel. Hagyományos fajátékokra kapott közel húsz éve egy megrendelést külföldről, így kezdődött az egész. A sorozatgyártásra külön gépezetet készített, hónapokig folyt a munka, de így is csak fele lett meg a kétezer darabos megrendelésnek a kitűzött határidőre. Vonatokat és exkavátorokat készítettek fából, még kollégákat is szerzett a nagy munkára. Aztán időközben kiderítette, hogy a dédnagyapja is asztalosként dolgozott, innen eredhet a fa iránti szeretete és a kézügyessége a munkához.

Meg is szerette a játékgyártást, amióta ezt űzi és kiállításokra, vásárokra jár, kinyílt a világ. „Volt esztendő, hogy három tenger partján fürödtem, s azelőtt évekig nem jártam ki a megyéből, amíg tanítottam. 25 év alatt akkora elégtételem nem volt a tanügyben, mint ezekkel a játékokkal. Az ember csinálja egyrészt hobbiból, a lelkét simogatja, dicsérgetik, de az nem elég a boldogsághoz. El is kell adni."

Mostanában dinamikus játékokon töri a fejét, mert erre van kereslet. Ha látnak egy-két mozgó bábut a standon, a vásárlók nem tudnak betelni velük, és folyton kérdezik, hogy: és ez mit csinál?

És mi van még?

A fiatalos észjárású tanár bácsi soha nem ül hiába, ha éppen nem a Cimbora-házban van, akkor vagy a garázsban bütyköl, vagy a szülőfalujába tér haza, ott várják a méhcsaládok. Velük is nagy tervei vannak, a szaklapokból tájékozódva próbálja jobb termelésre rávenni őket. Hetvenöt családot teleltet a pincében, azokat márciusban ki kell engedni, cukorral megetetni. Olyankor jó lenne nyugdíjasnak lenni – jegyzi meg. „Ahogy a közmondás tartja, ősszel számolják a pipéket, s tavasszal a méheket – meglátjuk, mennyi élte túl." Azt tervezi, hogy összekeveri a családokat, és nyáron három különböző területre viszi a kaptárakat majd virágport gyűjteni.

Miközben beszélgetünk, telefonon hívják, elnézést kér, felveszi – az igazgató – mondja. Na, immár eldőlt – teszi le a telefont rövid beszélgetés után. Még egy évig nem megyek nyugdíjba. Idén októberben töltöm a 65-öt, de a tanév szeptemberben kezdődik, és azt már végig kell vinni. Jobb is így, mert az ember hamar megunja a pihenést, s az egyedüllétet.

Ezen kívül juhokat is tart, akiknek – ezermesterhez illő módon – saját fejlesztésű etető és itatórendszert készített. Elektromágnes szabályozza, hogy mennyi kukorica hulljon eléjük a jászolba.

Zoli bácsi mozgalmas életébe tragédia is vegyült. Az első házasságából született kisfiát néhány napos korában legyőzte egy kórházi fertőzés. Zavaros ügy - mondja elcsukló hangon. A kisfiú Kolozsváron született, ahol a kórházi személyzet nem figyelt kellőképpen. Rá néhány évre a felesége is követte a gyermeket, 34 éves korában egy érrendszeri probléma szabta rövidre az életét. A tragédia után újranősült, született két gyermeke, de mielőtt megkapták volna az üdvözlőlapot a tizedik házassági évfordulóra az egyháztól, az asszony elköltözött.

„Egy orvosnő mondta nekem egyszer, miután elmeséltem neki a történetemet, hogy: magának egy tragédia az élete. Egy tanácsot adok, a nőket nagy ívben kerülje ki. Utána elgondoltam, hogy a csigás vállalkozást, a nutriákat egy családban nem is tudtam volna megcsinálni."

Ennyi nehézség után honnan van ereje mindig felállni és új dolgokba belevágni? Ez rejtély, nem fizika. Zoli bácsi azt mondja, az embernek, amikor felkel reggel, kell, hogy legyen egy célja. És ezt minden nap meg kell újítania.

Kapcsolódó cikkek:
• Soha nem szerettem a győztes csapatban játszani
• Monnyon le a Kovászna megyei főfogyasztóvédő
• Díjeső az udvarhelyi fizikusoknak
• Tehetségeket kerestek a Gimiben
• A szakik becsülete
[Vissza]
Copyright © 2010 uh.ro. Minden jog fenntartva.