Teljes változat

Mennyit zúgnak ezek a bolond kocsik!

Írta: Simó Veronika, közzétéve: 2017-08-08 12:01:39 [Vissza]

Hónapokig rajtuk keresztül közlekedett a város. Megkérdeztük, mit gondolnak, és hogy élnek eközben a Budvár negyed lakói.

Az augusztusi kánikulában érkezünk, pont dél van, csúcsforgalom, egymást érik a Budváron áthaladó autók. Rettentő hőség, por és szemét a gödrös úton. Gyanakvó, fürkésző tekintetek kicsit feljebb, látszik rajtuk, ritkán jár erre idegen ember – gyalog.

Május óta átterelték a Rákóczi utca autós forgalmának egy részét ide, amíg ott a kanalizáláson dolgoztak. Még mielőtt minden visszatért volna a „rendes kerékvágásba", megnéztük, mi zajlik a Budvárban, mi változott itt tavasz óta. Kiderült, a gödrös útszakasznál súlyosabb gondok is vannak.

Mónika, a helyi kocsma alkalmazottja kalauzol bennünket a negyed dzsungelében.

A lány halk szavú, de segítőkész, megmutatja, hol próbálkozzunk a kérdéseinkkel, ha kíváncsiak vagyunk a cigányok véleményére, és hol hallgassunk inkább, ha nem akarunk konfliktust. Néhány keresetlen szót így is kapunk a másfél óra alatt, amíg körbejárjuk a helyet.

A tömbházak között többnyire nőket látni, karjukon gyerekkel, a nagyobbak mellettük téblábolnak, a kíváncsiság idehozta őket, ahol Vilma nénivel beszélgetünk egy kerítés mellett.

Távolabbról is észrevették, hogy mi történik, de nem mindenkinek tetszik, hogy fénykép készül a környékről: Nincs fotó! - kiabálja egy gyerekhang messziről. Aztán a negyedikről szól le dühösen egy férfi, hogy

miért kell mindig a cigányokat fényképezni?

Szerencsére, nem irtózik mindenki a kamerától, egy fiatal apuka büszkén pózol a tömbház lépcsőjén két kislánnyal, mosolyognak mezítláb.

– A gyermekek miatt félünk, hiába mondjuk, úgyis kimennek az útra, ott futkorásznak, játszanak, s nehogy a kocsi elüsse. Nagy a forgalom – mondja Vilma, a többiek bólogatnak. Azt mondják, szerencsére nem történt eddig baleset, konfliktusról sem tudnak, ők nem keresik a bajt.

„A sofőrök? Nincs baj vélük, mi se bajlódunk, s ők se. De ha baj volna, ők is mindjárt szólnának, s mi is. Ha nem bántnak, mi miért bántsuk?" – magyarázza az idős nő.

– A sofőrök így mennek, mint most, minket nem érdekel. Sehogy se viszonyulnak, csak mennek – mondja valaki, amikor ismét megállunk egy kicsit lennebb beszélgetni egy csoporttal.

Azt tessék írni, hogy javítsák meg a blokkot.

Itt is körénk gyűlnek páran, kitör belőlük a panasz, egymás szavába vágnak. Nem is a forgalommal van baj, mondják, de nagyon rossz az út, nem értik, miért nem javították meg, mielőtt erre terelték volna azt a sok autót. „A polgármester egyszer azt kellett volna megcsináltassa. De itt es feltörette."

– De még fontosabb lenne, hogy a házakat rendbe tegyék – veszi át a szót Viorica. Ne az utat, ezt né, ezt filmezze – mutat az omladozó tömbházra – esik bé reánk az eső. Ezt kell megcsinálja a polgármester, nem az utat. Út van elég, föl is, le is. Ezeket ne, s a vécét, mert nincs hova kakálni, a Küküllőre mennek a gyermekek. Erre kellene költse a pénzt. Nálunk a plafon bé van ázva. Evvel kéne segéljenek, bár a lakásokot csinálják meg. Lakunk benne kilencen, csak egy szobánk van. Úgyse csinálnak semmit. Hány éve, hogy mind mondják.

Válaszfal két világ között

A járdára hosszan kerítést állítottak, hogy elválasszák az úttól, mielőtt ide terelték a forgalmat, de szakaszokban már hiányzik, máshol még kapaszkodik az oszlopokon a piros műanyag kordon. A helyiek azt mondják, figyelmeztették őket előre a forgalomváltozásra, és szóltak, hogy ne üldögéljenek az út túloldalán, ahogy most is néhányan teszik. Ott van árnyék.

Azt is megtiltották, hogy kijöjjünk a házból – panaszolja egy idősebb nő. „Valamelyikszer jöttek a fekete ruhások, még a házba is bé kellett menjünk. Ezt csinálja velünk a polgármester. Ki voltak állva maszkások, még a házból se szabadott kijönni. Nagyon rossz ez a forgalom. A gyermekek nem tudnak játszani, éjjel nem lehet aludni, járnak a nagykocsik."

Az utca valóban nagyon forgalmas, de nem csak az autók miatt, a helybéliek is folyton jönnek-mennek. Ki a kocsmába, ki vízért indul egy vödörrel, van, aki megfenyeget, hogy a fejünkbe húzza, ha kamerázunk. „Tegye a gépőt a lába közi s fényképezze a picsáját, aztot" – kiabál egy asszony. Mónika inti, hogy nem érdemes foglalkozni vele.

Miklós szerencsénkre nem ilyen, ő szívesen szóba áll, elmondja, szerinte az a baj, hogy nem vigyáznak a tisztaságra. Ő közmunkát végez, minden este felseprik az utcát, összeszedik a szemetet, de hetente csak kétszer viszik el a konténert, és addig a szél meg a kutyák széthordják a hulladékot. „Minden este fogunk neki, mikor a nap annyira lement, s takarítunk. Úgy nézne ki hanem, mint a szeméttelep. Nem törődnek, hiába szól az ember. Az asszony helyett csinálom. Neki fájós a feje, én nem kapom a szocsit, az asszony kapja, de nem engedem, hogy dolgozzon. Menjen az asszony a városba ezekbe a melegekbe?"

A népek is változnak

Tényleg nagy a hőség, Mónikával bemenekülünk az árnyékos kocsmába beszélgetni. Kint kutyák alszanak, bent néhány fiatal üldögél a hátsó asztalnál a félhomályban. Mónika azt mondja, tudja jól, hogy a városiak félnek erre jönni, mert kaptak már fenyegetést, a taxi sem jön ki akárkinek.

Nem könnyű itt élni, a közösség nem összetartó, mint régen, sok a konfliktus – magyarázza a harmincéves lány. „Az idő ahogy változik, a népek is változnak. Mind kiurasodtak. Ha egyik jobban van, akkor az a baj, ha a másik szegényebb, akkor lenézik. Nem olyan, mint eleinte, ha valami baj volt, összeálltak. Most inkább örvendnek, ha valamelyiknek valami baja van. Sokan nem is idevalósiak, lenézik az ittenieket."

Nem volt hibás a csók

Ha tehetné, falun élne, az legalább csendes – mondja – itt pihenni se lehet, főleg éjjel, a fiatalok zajonganak. Van, aki megy napszámba dolgozni. De legtöbben nem, a szüleik tartják. Pedig sokan járnak ide, munkásokat keresnek, 50 lejt adnak napszámra.

Alkalmi munkát vállalnak néha építkezéseken a fiúk is, akik a szomszéd asztaltól figyelték eddig a beszélgetést. Egyikük 21, a másik 23 éves, jó erőben lévő, megtermett fiatalemberek.

Lopással, betöréssel, bankrablással – válaszolnak először viccelődve, mikor arról kérdezzük, mivel foglalkoznak, csak később fordítják komolyra a szót. A fiatalabb csak néhány hete él itt, Vásárhelyről költözött, itt talált rá a szerelem. Szégyellősen meséli, hogy jött létre a románc: „Találkoztunk, bényomtam neki egy-két csókot, jól sikerült, s ennyi. Nem volt hibás a csók, mert jó volt, s összeálltunk valahogy."

Amit az Isten ad, úgy lesz

Úgy tűnik, itt a fiatalok nem terveznek előre, nincsenek kitűzött céljaik, ha csak nem az, hogy elmenjenek innen valahova messze. A gyerekek a vállukat vonogatják, zavartan mosolyognak, de nem válaszolnak arra, hogy mivel foglalkoznának, mikor felnőnek. Egyelőre gondtalanul futtatóznak – így hívják a fogócskát, és veszik a nyalókát, amitől zöld lesz a nyelvük. A nagyobbaknak sincs túl sok ötletük az önmegvalósításra:

– Már kezdtem itt megunni, bármerre mennék, csak menjek már valamerre. Még egyelőre én se tudom, mit szeretnék – mondja a 19 éves Emil, vele már kint az utcán találkozunk, épp megitta az utolsó korty sörét.

Teszünk még egy kört a tömbházak között, a forgalom továbbra is sűrű, az autósok egy része bámészkodik, mások szemlesütve, vagy közönyösen haladnak át a telepen. „Mennyit zúgnak ezek a bolond kocsik" – mondja egy öt év körüli kisfiú felháborodva, ahogy elhaladunk mellette.

Maga süket?

Az út túloldaláról közben indulatosan reagálnak a fényképezőgép látványára:

– Ne kamerázzon, maga süket? Miért kameráz? Hamar törölje ki azt. Ha minket kameráznak, kell véleményt kérni, hogy szabad, vagy nem szabad! Azt fényképezzék, az utat, hogy nem csinálja meg a polgármester.

Mondjuk, hogy pont ezért vagyunk itt, a véleményükért. Erre egymást túlbeszélve harsogják, hogy „addig nem szabadott volna a forgalmat ide hozni, míg az utat meg nem csinálták volna. Békerítettek minket, mint a rabokot. Két hónapot csinálnak egy kilométeres utat. Ne mennyi apróság van. Most nem tudnak kijönni, mert meleg van, de este még nagyobb a forgalom, mint most. A port verik fel, úgy mennek."

A panaszáradat az odasereglő emberekkel egyre nő, mindenki mondja a magáét.

A kukát is kell mondani –

lép előre Mesi, a négygyermekes anyuka. Jöjjön, legyen szíves. Odahordták a szemetet a házunk elé, s ott kicsikék vannak – panaszkodik.

Az épületek között hátravezet egy udvarra, körben barakkok, kisebb faházak, hangosan szól a zene, de elhallgat, mire megérkezünk. Az udvar végében valóban ott van egy nagyobb szemétkupac, ruhadarabok, műanyagok, régi matrac, felismerhetetlen tárgyak.

„Nézze meg, hordják ide a szemetet a blokktól. Nem hordják oda a konténerbe, mert itt közelebb van. De itt lakás van, itt vannak a kicsik, az enyémek. A leányka már kétszer elkapta ezt a betegséget, tudja, a szagtól. Injekcióra kell hordjam. Valami konténert kell ide hozni, mert a büdösségbe meghalunk. Szart, s mindent ide hordanak. Hát nem tudnak vécét csinálni, mint ahogy mi csináltunk? A nagy emberek mennek hátra oda szarni. Nyugodtan írja ki.

A polgármestertől kértem a kukát, hogy rakjuk belé. Mondta, hogy hozassa, de mikor? Amikor mind békerülnek a kórházba? Elöl hiába takarítnak, s feszítnek, s arannyal ki vannak rakva, mikor mindent ide hordanak. Mi ebbe gyűjtsük, nézze meg, de ezt is jönnek, rúgják fel a gyermekek, bérúgják az ajtót, mindent.

Na lássa-e, ezt kéne feltenni az internetre."

Kapcsolódó cikkek:
• Gondolt egyet és átfestette az útburkolati jeleket (videó)
• Havasak az utak, akadozik a forgalom
• Azt hitte, rakétát vezet a rendőrbusz sofőrje (videó)
• Szembe ment az árral a román sofőr (videó)
• Szombaton is mehetsz „rároztatni”
[Vissza]
Copyright © 2010 uh.ro. Minden jog fenntartva.